Bár a világbajnoki címet sohasem sikerült megszereznie, Bugner hosszú évtizedeken át a világboksz élvonalának meghatározó alakja volt, aki „valóban világszínvonalú nehézsúlyú volt egy olyan korszakban, amikor a nehézsúlyú mezőny talán a valaha volt legerősebb” – írta róla a fightpost.co.uk. Pályafutása csúcsán Európa-bajnokként, brit és Nemzetközösségi bajnokként tartották számon, visszavonulása után pedig színészként és médiaszemélyiségként is ismertté vált.
Joe Bugner 1950. március 13-án született a Szeged melletti Szőregen. Édesanyja az 1956-os forradalom leverése után úgy döntött, elhagyják Magyarországot. Egészen kalandos szökés során Jugoszlávián keresztül menekültek, és végül Angliában telepedtek A család Cambridgeshire megyében, St. Ives városában talált új otthonra, ahol a fiatal Joe sportos tehetsége hamar kitűnt. Iskolásként kiváló atléta volt: 14 évesen ifjúsági diszkoszvető-bajnoki címet nyert, sőt 1964-ben 56,4 méteres dobásával bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe. Ám a boksz vonzotta leginkább – 193 cm-es magasságával és 100 kg körüli, izmos testalkatával a nehézsúlyra termett. .
Tizenhét évesen, 1967 decemberében debütált a profi boksz világában. A londoni Anglo American Sport Clubban megrendezett első mérkőzése azonban kijózanító kudarc volt: egy nála jóval tapasztaltabb, kamionsofőrként dolgozó jamaicai származású brit bunyós, Paul Brown a harmadik menetben kiütötte. A fiatal tehetség azonban nem tört meg. Később úgy emlékezett vissza, hogy ez a vereség volt pályafutása egyik legfontosabb tanulsága: megtanulta, hogy hiába 193 centi magas valaki, „ha állon találják, akkor bizony vége” – a kudarc pedig csak megerősítette elszántságát.
Az első éveiben gyorsan lépdelt előre a ranglétrán. Első 34 profi meccséből 31-et megnyert, mindössze két vereséget és egy döntetlent számlált, így alig húszévesen már a brit nehézsúly egyik nagy ígéreteként emlegették. A sikerek sorát beárnyékolta egy tragédia 1969-ben: Bugner pontozással legyőzte Ulric Regist nyolc menetben, ám a Trinidad és Tobago-i öklöző négy nappal a meccs után agyvérzés következtében elhunyt – a vizsgálat szerint a halál szerencsétlen baleset volt, de a történtek mélyen megrázták a fiatal Bugnert.
1971 meghozta Joe Bugner számára az áttörést a csúcs felé. Három nappal 21. születésnapja után, 1971. március 16-án lépett ringbe a londoni Wembley-ben a brit ökölvívás élő legendája, Henry Cooper ellen. A tét nem is lehetett volna nagyobb: Cooper egyszerre birtokolta a brit, a Nemzetközösségi (Commonwealth) és az Európa-bajnoki nehézsúlyú címeket. Az akkor 36 éves Cooper igazi közönségkedvenc, nemzeti hős volt – korábbi 40 győzelmével, Ali és Floyd Patterson elleni emlékezetes küzdelmeivel a brit rajongók bálványaként tisztelték. A fiatal kihívó Bugner hiába volt ereje teljében, a szurkolók többsége számára ő csak egy „betolakodó” volt Cooper trónján.
A mérkőzés végül 15 szoros, küzdelmes menet után igen vitatott pontozással Bugner győzelmét hozta. Joe ezzel egy csapásra Nagy-Britannia, sőt Európa nehézsúlyú bajnoka lett, Cooper pedig azonnal visszavonult. A diadalnak azonban keserédes utóélete lett. A brit szurkolók és sajtó jelentős része nem tudta megbocsátani Bugnernek, hogy „visszavonultatta” a nemzet hősét. Sokan igazságtalannak tartották a pontozást, „rablást” kiáltottak, és Bugnert hibáztatták Cooper visszavonulásáér. A fiatal bajnok hiába ért fel a csúcsra, a győzelemmel „talán többet veszített, mint amennyit nyert” – ahogy évekkel később keserűen megjegyezte: „bár nyertem, mindenemet elvesztettem. Utáltak miatta, és elüldöztek egy országból, amit szerettem”. Túlzás nélkül állítható, hogy Bugner a Cooper-meccs után a brit boksz közönségének megosztó alakjává vált, akire sokan ferde szemmel néztek külföldi (magyar) származása és a nemzeti ikon legyőzése miatt. A sajtó egy része úgy vélte, Bugner sosem lépett ki Cooper árnyékából, bármit is ért el később.
Bugner mindenesetre igyekezett bizonyítani értékét. Nyolc héttel Cooper legyőzése után már meg is védte frissen szerzett Európa-bajnoki címét a német Jürgen Blin ellen. Ám nem sokkal később újabb csalódás érte: 1971 őszén kihívta a veterán, Jack Bodellt (aki Cooper korábbi legyőzője is volt), és tőle pontozásos vereséget szenvedett. Ezzel mind a brit, mind a Nemzetközösségi, sőt az Európa-bajnoki öve is Bodellhez került – friss bajnoki dicsősége alig fél év alatt szertefoszlott.
Az Egyesült Államokban is bemutatkozott még 1971-ben: Houstonban magabiztosan verte pontozással Mike Boswellt, ám alig egy héttel később hazai pályán egy amerikai vendég, Larry Middleton megállította. Middleton a 10. menetben padlóra küldte Bugnert, és végül bírói döntéssel nyert ellene. Bugner ekkorra több vereséget is begyűjtött, de minden botlást követően megújult erővel tért vissza. 1972-ben nyolc egymást követő mérkőzését megnyerte, ráadásul egyik sem ment el a végső gongig. Még ugyanabban az évben, 1972. október 10-én visszahódította az Európa-bajnoki címet- Ez a győzelem határozott üzenet volt a kétkedőknek, hogy Bugner igenis komoly tényező a nemzetközi mezőnyben.
Az 1970-es évek elejére Joe Bugner stabilan a világ top 10 nehézsúlyú bunyósa közé emelkedett. 1973. február 14-én Las Vegasban lépett ringbe először Muhammad Ali ellen. Érdekesség, hogy Bugner nem volt ismeretlen Ali számára: néhány évvel korábban, Ali ideiglenes visszavonulása alatt (amikor a katonai behívó megtagadása miatt eltiltották) Bugner 19 évesen segített neki edzőpartnerként. Ám most tétre menő összecsapásra került sor a Las Vegas Convention Center színpadán. Ali tapasztalata és gyorsasága érvényesült, 12 menetes pontozással nyert, de Bugner derekasan helytállt- Szenzációszámba ment, hogy a fiatal kihívó végigment Ali ellen, ami már önmagában is tiszteletet parancsoló teljesítmény volt.
1973. július 2-án Londonban, az Earls Court arénában került sor arra a mérkőzésre, amelyet maga Bugner is pályafutása egyik csúcspontjaként emlegetett. Ellenfele Joe Frazier, a korábbi olimpiai és nehézsúlyú világbajnok volt, aki néhány hónappal korábban veszítette el veretlenségét George Foreman ellen. A 18 ezres londoni közönség lélegzet-visszafojtva figyelte, amint Bugner 12 meneten keresztül partiban volt a félelmetes “Smokin’ Joe”-val. Frazier híres bal horga a 10. menetben padlóra küldte Bugnert, és ez a leütés döntötte el a mérkőzést – a bírók szoros pontozással Fraziernek adták a győzelmett. Ugyan vereséget szenvedett, de Bugner ezen az éjszakán végképp kivívta a szakma elismerését. Teljesítménye “talán pályafutása legjobbja volt” – a szakírók szerint egy elfeledett gyöngyszem az ökölvívás történetében, mely bizonyította Bugner kivételes képességeit a csúcskategóriában. Bebizonyította, hogy helye van a világelitben, hiszen Ali és Frazier is csak pontozással tudta legyűrni, kiütni egyikük sem tudta őt.
1974 folyamán és 1975 elején Bugner sorozatban hat mérkőzést nyert meg, köztük ismét megvédte Európa-bajnoki címét, sőt legyőzte az egykori WBA világbajnokot, Jimmy Ellist is, ráadásul fölényesen. Egyenes út vezetett egy újabb világbajnoki kihíváshoz: 1974 októberében Muhammad Ali legyőzte George Foremant és visszaszerezte a nehézsúlyú világbajnoki címet, így Bugner 1975 nyarára kiharcolta a lehetőséget, hogy ismét megküzdjön Alival, immár a világbajnoki övekért.
1975. július 1-jén a malajziai Kuala Lumpurban, a Merdeka Stadionban került sor a második Ali–Bugner összecsapásra. Ali ekkorra már a WBA és WBC világbajnoki cím védője volt, és Foreman legyőzése után ismét csúcsformában bunyózott. A 15 menetesre tervezett címmérkőzés során Ali rutinja és gyorsasága dominált a trópusi hőségben. Bugner becsülettel küzdött, de támadásai nem tudták igazán megfogni Alit, miközben a bajnok folyamatosan pontozta őt. A küzdelmet végül Ali egyhangú pontozással nyerte, Sokan bírálták Bugnert a mérkőzés után, mondván „nem tett meg mindent a győzelemért”. A vereség némileg megtörte Bugner lendületét, és néhány hónappal később bejelentette visszavonulását – bár ez az elhatározása nem bizonyult véglegesnek.
Nem sokkal az Ali elleni második vereség után Bugner ráeszmélt, hogy még nem akarja befejezni a pályafutását. 1976 októberében – alig több mint egy évvel a kuala lumpuri meccs után – visszatért a ringbe egy nagy téttel bíró összecsapásra. Ellenfele a brit Richard Dunn volt. A londoni randevú alig kezdődött el, máris véget ért. A nyitó menet első másodperceiben Bugner egy jobbegyenessel telibe találta Dunn állát – az angol rögtön a padlóra rogyott, s bár nagy nehezen felállt, Bugner nem engedte ki a kezéből a lehetőséget: könyörtelen kombinációkkal ismét leterítette Dunn-t, aki másodszor már nem tudott talpra állni. Mindössze 2 perc 14 másodperc kellett Bugnernek ahhoz, hogy első menetben kiüsse Dunn-t, ezzel visszaszerezve a brit, Nemzetközösségi és Európa-bajnoki címet.
A Dunn elleni diadal ismét reflektorfénybe állította Bugnert, de ez a dicsőség sem tartott sokáig. 1977 márciusában meghívták Las Vegasba, hogy mérje össze erejét a félelmetes hírű Ron Lyle-lal. Sokan attól tartottak, hogy Lyle gyorsan kiüti Bugnert, ám a magyar származású bunyós ismét bizonyította keménységét. 12 meneten át bátran állta Lyle rohamait, és végül megosztott pontozással kapott ki. Maga Bugner utólag azonban elismerte, hogy Lyle roppant kemény ellenfél volt: „Életem legnagyobb verését Ron Lyle-tól kaptam 1977-ben Vegasban. Majdnem megölt – nem viccelek, tényleg majdnem megölt” – emlékezett vissza később. A mérkőzés óriási testi-lelki megterhelést jelentett Bugner számára, aki a szoros vereség után újfent a visszavonulás mellett döntött. Mindössze 27 éves volt ekkor, de már tíz éves profi pályafutással, számtalan csatával a háta mögött úgy érezte, ideje kiszállni.
Ellenben 1980-ban ismét feltűnt a ringben, és hat menetben győzött a Costa Rica-i Gilberto Acuna ellen. Közel két év elteltével, 1982 májusában Dallasban a valaha volt egyik legpusztítóbb ütőerejű nehézsúlyú, Earnie Shavers várt rá. Shavers, akit sokan az „ökölvívás legkeményebben ütő embereként” emlegettek, túl nagy falatnak bizonyult. Az újabb kudarc ismét elbizonytalanította Bugnert, de a harcos szellemét nem tudta végleg kioltani.
A következő években Bugner a világ több pontján is ringbe lépett, és vegyes eredményeket produkált. 1983-ban Atlantic Cityben pontozással alulmaradt Marvis Frazier ellen (aki nem más, mint Joe Frazier fia – kevés bokszoló mondhatja el magáról, hogy apa és fia ellen is küzdött karrierje során. 1984 elején Koppenhágában két mérkőzést is vívott: megosztott pontozással legyőzte a későbbi Európa-bajnok Anders Eklundot, majd szoros meccsen kikapott Steffen Tangstadtól. Ezek az eredmények azt mutatták, hogy Bugner még mindig versenyképes, de a fiatalabb generáció legjobbjai ellen már hullámzó a teljesítménye. Az 1984-es vereség után ismét háttérbe vonult – sokan azt gondolták, végleg.
1986-ban aztán Bugner meghozott egy fontos döntést: Ausztráliába költözött, és ezzel kezdetét vette pályafutása új fejezete. A napfényes Queenslandben telepedett le feleségével, Marlene-nel. Az ausztrál közönség azonnal keblére ölelte a nagy visszatérőt, akit hamar „Aussie Joe”-nak neveztek. Népszerű médiaszereplő vált belőle az új hazájában, ráadásul három rangos győzelmet aratott: legyőzte az amerikai James „Quick” Tillist, az ex-világbajnok Greg Page-t és a szintén világbajnoki kihívó David Beyt. Ezek a sikerek jelezték, hogy Aussie Joe 36 évesen is veszélyes ellenfél bárki számára. A brit sajtó is felfigyelt rá, és megszerveztek egy régóta lebegtetett „hazatérő” mérkőzést: végre összehozták a csatát az új generáció angol sztárjával, Frank Brunóval.
1987. október 24-én Londonban, a Tottenham Hotspur stadionjában (White Hart Lane) több mint 35 ezer néző gyűlt össze a Bruno–Bugner összecsapásra. Bruno technikai KO-val nyert a 8. menetben. Bugner a meccs után – immár sokadszor – bejelentette visszavonulását.
37 évesen, kimerülten és anyagilag is megtépázva úgy határozott, élvezi a civil életet. Néhány évig tényleg távol maradt a ringtől, és új kihívásokat keresett: szerepelt kisebb filmszerepekben (például 1994-ben Jean-Claude Van Damme oldalán, sőt, még Piedone-filmben is verekedett. Valóságshow-ba is benevezett. De hiányzott neki az igazi bunyó. 1995 szeptemberében, nyolc évvel a Bruno-meccs után Ausztráliában, 45 évesen visszatért – és nem is akárhogyan. A queenslandi Gold Coast üdülőövezetben megrendezett gálán Bugner a nála jóval fiatalabb Vince Cervi ellen lépett a ringbe. Sokan kételkedtek, mire lehet képes ennyi idősen, ám Bugner rácáfolt a kétkedőkre: remek kondícióban bokszolva pontozásos győzelemmel Ausztrália nehézsúlyú bajnoka lett.
1996-ban Perth-ben kiütéssel verte az ausztrál West Turnert, majd vállalt egy meccset Angliában is a feltörekvő Scott Welch ellen, Németországban. Nem sikerült…1998-ban újabb meglepetést szerzett híveinek: megszerezte a WBA Pán-ázsiai bajnoki övet (PABA címet) egy tongai származású új-zélandi ellenféllel szemben. 1998. július 4-én – immár 48 évesen! – kiállt a korábbi világbajnok James “Bonecrusher (Csonttörő)” Smith ellen. A tét egy kisebb szervezet, a WBF (World Boxing Federation) nehézsúlyú világbajnoki öve volt. Az összecsapás egy menetig tartott: Smith válla kificamodott egy rossz mozdulatnál, így Bugner technikai győzelmet aratott. Ezzel Ausztrália első „nehézsúlyú világbajnoka” lett, bár a WBF cím rangja elmarad a nagy szervezetekétől.1999 júniusában bokszolt utoljára, Lezárult 32 évig tartó, 83 profi meccset magában foglaló hihetetlen karrierje.
Mérlege 69 győzelem (ebből 41 KO), 13 vereség (ebből mindössze 4 idő előtti) és 1 döntetlen. Három különböző évtizedben (70-es, 80-as, 90-es évek) is bajnoki címet nyert, ami ritka teljesítmény. Soha nem került padlóra világbajnoki meccsen, és Ali, illetve Frazier ellen is helytállt a teljes meccsen át. Ezek az eredmények bizonyítják, hogy Bugner neve méltán került be a nehézsúlyú legendák panteonjába.
Joe Bugner a ringben a klasszikus európai iskolát képviselte: magas termetét és óriási karfesztávolságát kiválóan használta ki, remek bal egyenesekkel tartotta távol ellenfeleit. Védekezése fegyelmezett és technikás volt – nem rohanta le meggondolatlanul az ellenfelet, inkább türelmesen építkezett a ringben. Állóképessége legendás volt: pályafutása során többször is végigbokszolt 12-15 menetes csatákat a legnagyobbak ellen (Ali kétszer sem tudta leütni vagy kiütni), és kiélezett helyzetekben is higgadt tudott maradni. Erős fizikumát jól jelzi, hogy Frazier és Lyle hatalmas ütéseit is túlélte, s csak ritkán szenvedett idő előtti vereséget.
Ugyanakkor Bugner stílusát gyakran érte kritika is. A brit sajtó és a szurkolók egy része szemére vetette, hogy néha „nem elég agresszív, nem kockáztat eleget”. Való igaz, Bugner nem volt „kiütésmániás” – győzelmei közel felét nyerte csak KO-val, gyakran inkább a biztos pontozásra törekedett. Csendes, visszahúzódó „magányos farkasnak” tartotta magát, aki nem kereste a nyilvánosságot. A ringben nem volt hangos fenegyerek, nem pocskondiázta ellenfeleit – sportszerű és fegyelmezett bunyós hírében állt. Érdekesség, hogy pályatársával és egykori legyőzőjével, Muhammad Alival a meccseken kívül kifejezetten baráti viszonyt ápolt. Későbbi interjúiban elmondta: „Valahányszor találkozunk Alival, olyan, mintha régi barátok üdvözölnék egymást”, s nagy tisztelettel beszélt Ali sportolói nagyságáról.
Joe Bugner a visszavonulása után Ausztráliában telepedett le végleg, és ott is élt élete végéig. Ausztráliában valóságos sportközéleti figurává vált: gyakran szerepelt televíziós műsorokban, talkshow-kban, sőt a már említett valóságshow-ban is. Az ausztrál közönség szerette közvetlen stílusát és humorát. Gyakran hívták szakértőnek bokszmérkőzésekhez, és szívesen mesélt anekdotákat karrierje nagy pillanatairól. Ausztrália egykori bevándorló hősként tekintett rá, aki új hazájában sikereket ért el, és öregbítette az ország hírnevét a sportban.
Mindig büszke volt magyar gyökereire. 1977-ben – amikor még aktív bokszolóként Budapesten járt átutazóban – ellátogatott szülővárosába, Szőregre is. Egészségi állapota a 2010-es években megromlott: cukorbetegséggel küzdött, bőrrákból lábadozott, 2014-ben pedig szívrohamon esett át. Élete vége felé demenciával küzdött, ami miatt egy brisbane-i idősek otthonában lakott.
Joe Bugnerről a halálhír után a bokszvilág számos nagy alakja megemlékezett. Olyan korábbi riválisok és pályatársak, mint George Foreman vagy Frank Bruno, tisztelettel adóztak emlékének a közösségi médiában.