A Real Madrid brazil sztárját, Vinícius Júniort érő támadásoknak nem az indítékuk, csak a nyelvezetük rasszista.
Vinicius (fotó: José Brenton / AFP)
Szinte nincs olyan meccse, amely után ne szolgáltatna témát. De nem elsősorban a góljaival, ördöngös cseleivel, bravúros megmozdulásaival – pedig akad belőlük szép számmal –, hanem a botrányos jeleneteivel. Legújabban vasárnap, a Real Madrid–Atlético derbin csupán az ellenfél edzője, Diego Simeone arcába nevetett bele, miközben elhagyta a pályát, talán fel sem fogva a sértés súlyosságát. Persze hogy ezt elemzik, nem a két gólját. Az ellenfelek, játékosok és szurkolók állandó célpontja, miként arról a Benfica–Real Madrid Bajnokok Ligája-találkozó, a Prestianni-ügy is árulkodik – az argentin futballista állítólag rasszista sértést duruzsolt a fülébe. Aligha véletlen, hogy az Európai Labdarúgó-szövetség, az UEFA bő egy hónap múltán sem hozott még fegyelmi határozatot.
Vinícius Júnior, a Real Madrid brazil játékosa – ki másról lenne szó?
Áldozat vagy provokátor? Stigmatizáció, démonizálás vagy rasszizmus?
Netán csupán fékezhetetlen hecckampány? Az azonban egészen biztos, ami vele hétről hétre történik, az már rég nem egy-egy elszigetelt eset, hanem jelenség.
Éppen egy madridi derbin kezdődött minden még 2022-ben. Lehet, hogy nem először akkor skandálták felé, hogy „mono”, azaz majom, de először akkor vált belőle országos, sőt nemzetközi ügy. Az akkori botrányt újabbak követték: eleinte Valenciában, a Mestallában, aztán Mallorcán, majd szép lassan egész Spanyolországban állandó célponttá vált, nem csupán a lelátón, hanem a pályán is, ahogy arról a vele rendre provokatív, külön párbajt vívó Pablo Maffeo példája árulkodik.
Az egyes esetek között persze vannak fokozatbeli különbségek, de a logikájuk többnyire ugyanaz: a lelátó népe kiszemel magának egy kiváló játékost, akit mégsem bír, és elkezdi egyre durvábban, egyre primitívebben, egyre fájdalmasabban gyötörni. Ez, ha tetszik, ha nem, a stadionok világa, a futball ugyan alantas, de régi kísérőzenéje. Ha nem is szép, nem is védhető, de még belefér ebbe a sémába: a tömeg kötekedik, hergel, sérteni akar, s ehhez megtalálja a maga nyelvét. Vinícius esetében egy ügy lóg ki igazán a sorból: a róla mintázott bábu felakasztása. Ott ugyanis tárgyiasították a gyűlölet céltábláját. Az már nem heccelés, nem primitív stadionhumor, nem meccsnapi túlhabzó indulat, hanem eltervezett fenyegetés. A többi balhét lehet a futball tömeglélektanával magyarázni. A bábu esetében ez az értelmezés már nem elég.
A futball történetében sok játékost ért rasszista indíttatású megaláztatás, és az érintettek nagyon különbözőképpen reagáltak rá. Dani Alves felvette a felé hajított banánt és beleevett. Humorral a sértésből egyetlen mozdulattal fölényt kovácsolt. Samuel Eto’o annyira megalázónak érezte a helyzetet, hogy majdnem levonult a pályáról, Boateng el is hagyta a játékteret, Balotelli dühből reagált, a közönség közé bikázta a labdát. Vagyis nincs egyetlen kötelezően elvárható magatartás. Nincs szabálykönyv arra, hogyan kell viselkednie annak, akit célba vesz a tömeg. Mindenki más alkat. Mindenki másképp viseli a provokációt, a megalázást, a fenyegetést.
Vinícius reakciója azonban külön kategória. Mert ő nem az a fajta játékos, aki lehajtott fejjel elviseli vagy hűvös fölénnyel elsiklik a történtek felett. Visszanéz, visszaszól, visszagesztikulál. Táncol, mutogat, a képedbe röhög. Sokszor úgy megy bele egy konfliktusba, mintha nem csitítani akarná, hanem ráemelni még egy fokozatot. Aki ezt letagadja, nem akarja érteni az ügy eme felét.
Vinícius nem pusztán elszenvedi a feszültséget, hanem időnként rá is játszik. Van benne valami dacos, teátrális, kihívó öntudat. És ettől lesz a lelátó számára különösen ingerlő figura.
Ebből még nem következik automatikusan, hogy a spanyol futballközönség rasszista volna. Ha így lenne, akkor hosszú évtizedek óta fekete játékosok sora vált volna általános céltáblává a spanyol stadionokban. De nem ez történt. A La Liga tele volt és tele van afrikai, brazil, francia, holland, mindenféle hátterű fekete futballistákkal, és a többségükből soha nem lett olyan külön ügy, mint Viníciusból. Ezért tévedés volna azt mondani, hogy Vinícius története egyszerűen annak bizonyítéka, hogy a spanyol közönség eleve rasszista. Ez is stigmatizáció és démonizálás.
Nem Vinícius bőrszíne az eredeti ok, hanem Vinícius futballistaként mutatott személyisége, a mozgása, a kihívó gesztusai, a gólörömei.
A lelátó népe ezt nem szereti. Sőt, egy idő után gyűlöli. Csakhogy amikor a tömeg sérteni akar, nem finomkodik. Nem elemzi a személyiségjegyeket, nem ír karaktertanulmányt, nem azt mondja, hogy „kérem, ön túlságosan impulzív és provokatív”. Hanem azt vágja a másik fejéhez, ami a leggyorsabban, a legbrutálisabban, a legkényelmesebben kínálja magát. Ha valaki alacsony, akkor törpe. Ha valaki fiatalon kopaszodik, akkor kopasz. Ha valaki túlságosan ápolt, hiú, piperkőc jelenség, akkor az ellenfél szurkolója arra is megtalálja a maga durva, leegyszerűsítő sértését.
Ebben az értelemben nagyon jó párhuzam Cristiano Ronaldo korai madridi megítélése. Nem azért született meg az undorító „Cristiano homosexual” rigmus – amit a magyar szurkolók is kéjesen átvettek –, mert Ronaldo meleg lenne. Ha az is lett volna, a tömeg nem pusztán azért kezdte volna ki. Hanem azért, mert a viselkedése egy hiú, sőt gőgös, önimádó, ficsúr figurát mutat, aki a futballpályán fölényes és idegesítően jó. Az ellenszenv tehát előbb született meg, a homofób rigmus csak rácsatlakozott erre, mint a legegyszerűbb sértési forma. A „homosexual” nem a valódi indíték, hanem a sértés nyelvezete volt. Ugyanez történik Viníciusszal is. Nem az az eredeti ok, hogy fekete, hanem a személye mint ingerforrás. A majmozás pedig erre tapad rá mint a legkézenfekvőbb, legprimitívebb és legmélyebben a lélekbe taposó sértés.
Ezért fontos különbséget tenni a sértés módja és a valódi indíték között. A kettő nem mindig esik egybe. Kívülről nézve persze a sértés rasszista formájú, hiszen a majom és a banán nyelve önmagában ezt jelenti. Sőt, ezt erősíti a közösségi média torz tükre is. Amikor Vinícius körül kitör egy újabb balhé, pillanatok alatt megjelennek a banánok és a majmok a kommentmezőkben. Olykor olyan profilok alatt is, amelyek mögött szemmel láthatóan fekete szurkolók vannak. Ez nem azt bizonyítja, hogy minden rendben volna a használt szókinccsel. Hanem azt, hogy a tömegnyelv mennyire mechanikusan működik. Ha sérteni akar, ugyanahhoz a készleten tartott jelhez nyúl. Nem azért, mert filozófiai mélységben ezt gondolja a világról, hanem mert ezt a legkönnyebb odadobni. Pontosan ettől tömeglélektani jelenség a Vinícius-ügy, és nem pusztán jogi, fegyelmi kategória.
Szinte nincs olyan meccse, amely után ne szolgáltatna témát. De nem elsősorban a góljaival, ördöngös cseleivel, bravúros megmozdulásaival – pedig akad belőlük szép számmal –, hanem a botrányos jeleneteivel. Legújabban vasárnap, a Real Madrid–Atlético derbin csupán az ellenfél edzője, Diego Simeone arcába nevetett bele, miközben elhagyta a pályát, talán fel sem fogva a sértés súlyosságát. Persze hogy ezt elemzik, nem a két gólját. Az ellenfelek, játékosok és szurkolók állandó célpontja, miként arról a Benfica–Real Madrid Bajnokok Ligája-találkozó, a Prestianni-ügy is árulkodik – az argentin futballista állítólag rasszista sértést duruzsolt a fülébe. Aligha véletlen, hogy az Európai Labdarúgó-szövetség, az UEFA bő egy hónap múltán sem hozott még fegyelmi határozatot.
(magyarnemzet.hu / Novák Miklós)
Írta a JochaPress
