A Szuchy családban annak idején három lány is született: bár mindhárman elkezdtek kosárlabdázni a maguk idején, de a testvérek három, egészen egymástól elütő pályát futottak be. A legidősebb nővér, Katalin vitte a legtöbbre, ő hosszú éveken át stabil válogatottnak számított. A középső lány – Gabriella – más utat választott. A legkisebb – Márta – pedig valahol középen helyezkedik el. Ő többszörös junior válogatott volt, felnőttként csak a kerettagságig jutott el, viszont mindmáig ezer szállal kötődik szeretett sportágához.
A mindig mosolygós Szuchy Márta (fotó: jochapress)
– Két helyen is dolgozom, s mindkét munkahelyem egyértelműen elkötelezett vagyok a kosárlabdázás mellett – bocsátotta előre Szuchy Márta. – A streetbal eseményeit immár 33 éve szervezzük két kollégámmal, Tímár Andrással és Kucsera Józseffel. A másik területem pedig a Zsíros Akadémiához köt, az ottani, pénzügyi elszámolások levezetéséért felelek. Munkám végzése során persze adódik olyan helyzet, hogy ráérek és akkor természetesen megnézem az éppen aktuális meccsünket, ahol szerencsére sok tehetséges gyereket láthatok a pályán cikázni.
– S ha már szóbakerült a Zsíros Akadémia, gyorsan elmondanám, hogy az utánpótlás csapatok edzőinek nagyon nehéz dolguk van. Különösen érvényes ez az utóbbi néhány évre, amikor a Covid-időszak óriási hátországbeli pusztítást végzett. Egész korosztályok megtizedelődtek, miközben az alaphelyzet is tele van nehézségekkel. A gyerekek jelentős része eleve kevesebb edzésen tud (vagy akar) részt venni, miközben a többi sportág elszívó erejével is folyamatosan kell csatázniuk az utánpótlással foglalkozó szakembereinknek. A következő gondot az általánosból a középiskolába történő átállás időszaka jelenti, amikor számos gyerek nem tudja vállalni azt a mennyiségű edzésmunkát, ami az általánosban még nem okozott nehézséget.
– Ön 1989-ben az MTK bajnokcsapata tagjaként vonult vissza, majd sikerült egy évre New Yorkba „elszegődnie” baby-sitternek. Ez az amerikai időszak hozott-e kosárlabdás élményeket is?
– A legtöbb meccset a tévé jóvoltából láttam, bár személyesen is eljutottam NBA-mérkőzésekre. Amerikában a kosárlabdázás alapvetően más rendszerben működik, mint például nálunk. Abban a családban, ahol én dolgoztam, például az egyik gyerek járt úgynevezett kosárlabda edzésekre, amely foglalkozásokat azonban teljesen amatőr alapon tartotta az egyik szülő. A középiskolákban már kicsit komolyabban veszik a kosárlabdát, de direkt egyesületek ebben a korosztályban sincsenek. Az igazi kosaras-élet azt egyetemeken zajlik. Számomra egyébként minden egyes impulzus nagy élményt jelentett, hiszen a nyolcvanas évek legvégén már az is hatalmas örömöt jelentett, hogy megkaptam az útlevelet. A mai fiataloknak mindez már természetes, sokan pedig meg sem értik, miről is beszélek, amikor az alig néhány évtizeddel előbbi, egészen más viszonyokról próbálok szót ejteni.
– Kanyarodjunk visszafelé! Mi minden kellett ahhoz, hogy az MTK megnyerje az 1989. évi felnőtt bajnokságot?
– A jó játékosanyag önmagában kevés lett volna. Ehhez szükségeltetett egy olyan kivételes edző-egyéniség, amilyen ifj. Gyímesi János volt. Őt, az igazi megosztó egyéniséget vagy szerette valaki, vagy annál kevésbé… Fanatizmusa egészen kivételes volt, pontosan tudta, kire mivel lehetett hatni a győzelem reményében. A mai lehetőségek közepette feltehetően még nagyobb sikereket ért volna el. Akkoriban az volt a maximum, hogy az élcsapatoknál már masszőr is segítette az edzők munkáját. Ő nem sajnálta az időt arra sem, hogy a felnőttek után következő ifiedzést is rendszeresen végig nézze, miként egyéni edzéseket is tartott az arra érdemeseknek.
– Lassan visszajutunk a legelső időkbe, amikor megalapozta a sportághoz kötődő, hosszútávú elkötelezettségét.
– Nekem Bild Katalin volt az első edzőm, 1972 és 1981 között voltam a tanítványa a KSI-ben. Oda pedig az Attila utcai általánosból jutottunk el, mégpedig Kilián Erzsi néni testnevelő tanárnőnk hatásos előkészítését követően. Az iskola igen jó adottságokkal rendelkezett, hiszen két, jól használható tornaterme is volt. Erzsi néni folyamatosan küldött a KSI-be gyerekeket, így került oda az én két nővérem, Katalin és Gabriella is. Kati megmaradt a KSI-ben, Gabi viszont kikötött Bánki Feri bácsi feleségénél, Titi néninél, akinek NB III-as csapatában játszogatott. Amikor én az általános harmadik osztályába jártam, az iskola sporttagozatos osztályt is indított, ahol a kosarasoknak eleinte az iskolában tartott Bild Katalin edzéseket, s csak egy idő múltán vitt át minket a KSI-be.
– Egykori edzőjét – aki a KSI lányait a felnőtt bajnoki ezüstéremig vezette – évtizedek múltán is leginkább csak felsőfokon méltatják.
– Jogosan! Az edzéseken minden alkalommal százhúsz százalékot kellett teljesíteni, ebből soha nem engedett. Nem volt kifogás, nem volt nyafogás, mi pedig a csillagokat is lehoztuk neki az égről. Kati néni nevelésének köszönhetek mindent, ezért örökké hálás leszek neki! Rajtunk kívül mindenki azért drukkolt, hogy ne mi legyünk a bajnokok, ami végül a BSE-nek sikerült. Ehhez a második helyhez szükség volt egy Németh Ágira is; velünk rengeteget foglalkozott a Kati néni azért is, hogy a csapat tagjai megtanulják, miként lehet a leghatásosabban helyzetbe hozni Ágit.
– Tudna esetleg párhuzamot vonni az Önök akkori korosztálya és a mai 16-18 évesek között?
– Nem szeretem a „bezzeg a mi időnkben” kezdetű mondatokat! Azt viszont megkockáztatom, hogy abban az időben, 16-18 éves korunkban kitűnő fizikai állapotban voltunk, amiért persze rengeteget kellett edzenünk. És ez a megállapítás nem csak a KSI játékosaira volt igaz, hiszen az MTK, a Spartacus és a BSE kosarasairól ugyanezt el lehetett mondani. Nem véletlenül volt az 1983-1986 közötti években Európa legjobbjai között a magyar válogatott, hiszen Killik Laci bácsinak a bőség zavarával kellett megbirkóznia, mivel szinte szó szerint sorban álltak a jobbnál jobb játékosok, akik valamennyien a válogatottba szerettek volna bekerülni.
– Az említett edzőkön kívül kikre emlékezik még szívesen?
– Szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen egyik jobb volt, mint a másik. Az MTK-ban dolgoztam még Varga Mátyás irányítása alatt, aki szintén nagyon fontosnak tartotta a fizikai alapokat. Különösen a kőkemény edzőtáborai maradtak emlékezetesek! Utána következett Gyimesi, akit nem győzök eléggé dicsérni! Azt pedig nagyon fontosnak tartom felemlíteni, hogy a kék-fehér csapattársakkal és a KSI-beliekkel egyaránt mindmáig kétszer találkozunk évente és ezeknek az összejöveteleknek rendkívül nagy kohéziós ereje van, amit a versenysportban eltöltött évek pozitív hozadékának tartok. A szenior kosárlabdás éveimet az Ötye csapatában kezdtem meg – amelyet Kiss Lenke indított el. Ez az együttes ugyan később megszűnt, de alakultak helyette más nevek alatt hasonló szakosztályok, amelyek szintén erősítik az összetartozás pozitív értékeit. Én például „pattogtattam” az ICO nevet felvett csapatban is néhány évig, az utolsó klubom pedig a BLSE volt, ahol két éve a pálya szélére váltottam, jelenleg ugyanis én vezetem a meccseinken a jegyzőkönyvet. Természetesen ennek a körnek az összejövetelein is rendszeresen ott vagyok.
– Amint kiderült a beszélgetés során, programokban ugyancsak nem szenved hiányt.
– Tényleg olykor komoly időpont egyeztetésekre van szükség és akkor még nem említettem a családomat. A férjem már nyugdíjas, ő tanárként elsősorban a kézilabdázásban volt otthonos. Menet közben – kényszerű megfontolásokból – alpintechnikai munkákra váltott át. A BLSE összejövetelekre természetesen a férjeink is hivatalosak. Van két nagyszerű lányunk is, akik marketing ügyekkel foglalkoznak.
– A mai magyar női kosaras élvonalról van véleménye?
– Érdekes változásnak tartom az öt-ötös és a három-hármas játék fokozatos önállósodását és nagyon sajnálom, hogy mindkét női válogatottunk valóban csak egy-egy hajszállal maradt le a párizsi olimpiáról. Ez az elveszett két, ötkarikás részvételi lehetőség hihetetlen plusz lendületet adhatott volna a magyar női kosárlabdázásnak!
(jochapress / Jocha Károly)
Írta a JochaPress
