Március 12-én ünnepli 57. születésnapját Kökény Beatrix, a magyar női kézilabdázás legutóbbi aranygenerációjának egyik emblematikus játékosa.
A női válogatottal Európa-bajnok, olimpiai és világbajnoki ezüstérmes, a Fradival pedig ötszörös bajnok és hatszoros Magyar Kupa-győztes irányító, átlövő amondó: az elveszített döntők ellenére teljesnek érzi játékoskarrierjét, amelyből csak egyetlen dologot hiányol igazán.
– Az Elek Gyula Arénában ülünk és beszélgetünk. Mondhatjuk, hogy ez a második otthonod?
– Mondjuk, hogy a második, igen. 1997-ben épült fel az Elek Gyula Aréna, előtte öt éven át a „faházban” játszottuk a meccseinket. Azt is nagyon szerettem, szeretem, bár most már új színt kapott, igaz, megérdemelte a felújítást.
– Akik az elmúlt 20-30 évben követték a magyar női kézilabdázást, azok számára Kökény Bea neve összeforrt a Fradival. Pedig valójában, és ezt jó nagy idézőjelbe teszem, csak kilenc évet töltöttél itt. Te is úgy érzed, hogy ennyire mély szimbiózisban vagy a Ferencvárossal?
– Igen, jól mondod. Mielőtt a klubhoz kerültem, tizenegy évet eltöltöttem a Vajda Péter utca túloldalán, az Építőkben. Ezért mondom mindig azt, hogy én egy „tanult Fradista” vagyok, mert az első igazolásom nem ide szólt. De abban a kilenc évben, amikor itt kézilabdáztam valóban összefonódott a nevem a klubbal, és én magam is olyan mélyen elköteleződtem a klubhoz, hogy biztos voltam benne, ha lehetőségem lesz rá, akkor a pályafutásom lezárulta után is itt maradok. Egy-két kisebb kihagyással, de valóban azóta is itt vagyok.
– Édesapád, Kökény József a Ferencváros futballistája volt (játszott az 1965-ben VVK-t nyerő csapatban, igaz, a szezon közepén Salgótarjánba igazolt – a szerk.), így adódik a kérdés, hogy-hogy nem rögtön a Fradiban kezdtél kézilabdázni?
– Nagyon prózai oka van. A szüleim 1972-ben elváltak, és mi akkor még Salgótarjánban éltünk. Anyai nagymamám viszont Pesten lakott, lakás híján pedig hozzá költöztünk, úgyhogy itt nevelkedtem a X. kerületben a Pongráctelepen. A nővérem pedig az MTK-ban kézilabdázott, és amikor megszűnt a klub, az Építőkbe igazolt. Én pedig követtem a példáját, azaz nem érvényesült a szülői hatás, azaz apu Fradi-múltja.
– Rögtön megtaláltad az irányító-átlövő posztot?
– Egyáltalán nem. Amikor elkezdtem kézilabdázni még nem voltam magas, egy év alatt viszont huszonöt centit nőttem, és akkor lettem irányító-átlövő. Kezdetben minden poszton megfordultam, és határozottan emlékszem, hogy az első meccsemen beállót játszottam. Az Építőkben sokkal többet játszottam lövőben, és sok gólt is lőttem, később viszont már inkább az asszisztok váltak fontosabbá a játékomban.
– Nyolcszoros magyar bajnok vagy, ötször a Fradival értél fel a csúcsra. Van a bajnoki címek között olyan, ami különösen közel áll a szívedhez?
– Ott van, ugye a hibátlanul, százszázalékos teljesítménnyel megnyert 1994-95-ös bajnokság, ami biztosan kiemelkedik, de nem könnyű választani. Természetesen emlékezetes az Építőkkel szerzett első aranyérem is. Szerettem ott játszani, ráadásul gyerekkori barátokkal kerültem fel a felnőttek közé, az is egy jó közeg volt. Ott viszont tényleg csak a szülők és az ismerősök jártak a meccseinkre.
Amikor átjöttem a Fradiba, akkor szembesültem vele, milyen egy igazi szurkolótábor. Ez nagyon megérintett.Az első és az utolsó bajnoki cím óriási élmény volt, ahogy a már említett százszázalékos is, de igazából nem tudok különbséget tenni köztük, mind a nyolcat nagyon szeretem.
Írta a JochaPress
