A „nyolc másodperces” gól szerzője, Kenyeres József

                                   Balról: Kirschner Erika, Kenyeres József és Kökény Bea (fotó: MKSZ)

A történelmi jelentőségű gól a következő úton esett meg:

Középkezdést követően Kovács Mihály, Őri Péter, Fodor János, Kenyeres József volt a labda útja, a Honvéd balszélsője pedig megtalálta az utat az ellenfél kapujába. A magyar válogatottnak ehhez az egyenlítő gólhoz mindössze nyolc másodperc állt rendelkezésére, a németek ellen így döntetlenre (12-12) végződött összecsapás egyben azt is jelentette, hogy a Kovács László vezette nemzeti együttes kiharcolta az 1984-ben, Los Angeles-ben következő olimpián való részvétel jogát.

   A történet innen már jobban ismert, hiszen köztudott: Magyarország politikai döntés következtében végül nem képviseltethette magát Amerikában. A több mint négy évtizede történtek apróbb részleteire már maguk a főszereplők sem egyértelműen emlékeznek. Kenyeres Józseffel, a 240-szeres válogatottal mégis itt kezdtük beszélgetésünket. 

– A torna elején elég súlyos sérülést szenvedett a jobb csuklóm, ami ráadásul nekem a lövő kezem. Az orvosok szerint az amszterdami torna számomra befejeződött. A fiúkkal viszont megbeszéltem, hogy a gipszet minden meccs előtt leveszem és játszani fogok. Hadd ne ragozzam, mennyire fájt a kezem, de az a torna nekünk nagyon fontos volt, s végül ki is harcoltuk az ötkarikás részvétel jogát. Mindmáig sajnáljuk, hogy nem játszhattunk, mert az a csapat akkor már nagyon együtt volt. Reálisan pályázhattunk volna az olimpiai dobogó valamelyik fokára. Hogy ez a várakozás nem volt alaptalan, az végül két évvel később, 1986-ban, Svájcban, az ott megszerzett világbajnoki ezüstéremmel visszaigazolást nyert. 

– Ez a vb-második hely annak a csapatnak – benne Kenyeres Józseffel – élete legnagyobb sportsikere volt. Egy időbeni nagy ugrással visszalépve azt kérdeztem az 1955-ben született Kenyeres Joe-tól, hogy útja nyílegyenes volt a vb-ezüstig vagy voltak benne apróbb-nagyobb kanyarok is? 

– Majdnem természetesnek tartom, hogy előbb más sportág csábításában éltem, hiszen a labdarúgás kötötte le a fantáziámat. Mindez a Honvédban történt. Bár tehetségesnek tartottak, ám a Bacsó Béla utcai (ma Németh László nevét viselő) általános iskolában volt testnevelő tanárom, Kőhalmi Gyula bácsi másként gondolta a jövőmet. Ő a kézilabdát oktatta az iskolában és tízéves koromban be is következett a váltás. Hiába agitálta a fociedzőm a szüleimet, Gyula bácsi győzött én pedig a Józsefvárosi Sportiskola (JOSI) igazolt kézilabdázója lettem. 

– Ahol egészen tizenöt éves koráig játszott a korosztályos bajnokságokban.

– Ott Varga Péterné volt az edzőm, majd eljött a váltás ideje, ugyanis a Vasas hívott, konkrétabban Jenővári Pista bácsi, aki akkor ott az utánpótlásért felelt. Tulajdonképpen az ifik között érdemben nem is szerepelhettem, mivel a JOSI nem adott ki, így egy évet ki kellett várnom. Mire „szabadultam”, már fel is vittek a felnőttek közé, ahol a kor egyik legnevesebb szakembere, Kolos (Klein) Feri bácsi irányította a történéseket. Tizenhét évesen már végleg a felnőttek közé tartoztam, Közben behívott a junior válogatottba Fazekas Laci bácsi, aki civilben Pestszentlőrincen, a Kassa utcai általános testnevelőjeként dolgozott. Neki mindenki sokat köszönhetett, aki megfordult az ő kezei alatt. 

– Az események gyors egymásutánban követték egymást. 

– 1973-ban bevonultattak, még egy hónapig a Vasas játékosa maradhattam, majd átköltöztem a Budapesti Honvéd kötelékébe, a Tüzér utcába. A klubban Dékány Rezső (Deka) elsősorban a taktikai megoldásokat gyakoroltatta, a válogatottban viszont Faludi Mihály (Fater) rendkívül kemény fizikai edzéseket végeztetett, kondicionálisan egyszerűen verhetetlenek lettünk. Egy évet kellett várnom arra, hogy a legjobbak között, hivatalos találkozón is bemutatkozhassak. Az 1974-ben, az NDK-ben megrendezett világbajnokságra ugyan még nem utazhattam el, az utána Ózdon következett Kohász Kupán viszont már én is lehetőséget kaptam. Élénken emlékszem Kovács Péterre, a Vass-testvérekre, Karcsira és Sanyira, az átlagnál jóval technikásabb Hunyadkürti Jánosra, Szilágyi „Szacsára” és a többiekre. Ott volt váltótársam a balszélen a tatabányai Kontra Zsolt is, aki az évek során többször is behívást kapott a világválogatottba. Nekem ez a megtiszteltetés nem adatott meg, de ettől a különbségtől a mi kapcsolatunk abszolút felhőtlen volt.

– Abban az időben volt konkurenciája is a Honvédnak, elsősorban a Debreceni Dózsa, amely bajnoki címet is tudott szerezni. 

– Amikor mi odakerültünk a Honvédhoz, tőlünk többen – Varga Pista, Sárközi „Pocsolya” László és mások – Debrecenbe tették át székhelyüket, ahol Süvöltős doktor, Benyáts Balázs, Gottdiener László és a többiek révén jó alappal rendelkeztek. Debrecenben 8-10 ezer néző is drukkolt nekik. Amikor a bajnoki címet nyerték az egy „ki-ki” meccs volt, itt, a Tüzér utcában. A meccset reggel 10 órára írták ki, erre már nyolc órakor 1500 debreceni drukker vette körül a mi pályánkat… 

– Azért az nem a véletlen műve volt, hogy a Honvéd adta a válogatott gerincét… 

– Kétségtelen tény, a mindenkori edzőinknek sokat köszönhettünk. Ezt a felsorolást már Fazekas Laci bácsival elkezdtem, majd Dékány Rezsőt is csak elismerés illeti. Után került oda az emberileg és szakmailag is kiváló mester, Kovács László, aki a kőkemény munka híveként igyekezett mindent tudományos alapossággal végezni. A Honvéd nem egyszerűen csak kivételesen jól kondicionált csapat volt, de maga a társaság is igen összetartó emberekből állt. Az elvégzett sokéves, kemény munka első igazán komoly gyümölcse az 1982-ben elhódított Bajnokcsapatok Európa Kupája volt. 

– Az 1984-es olimpiáról való lemaradás, majd az 1986-os világbajnoki második hely a másik két, fő pillére játékos pályafutásának. Elégedett azzal, amit elért? 

– Bár soha nem fog kiderülni, mi lett volna ha – de azért az mégis csak elgondolkodtató, hogy azok a németek (akkor hivatalosan NSZK-válogatottak), akiket mi első fokon elütöttünk Los Angelestől, végül a mi helyünkön szerepelve, ott döntőt játszhattak. Vigaszt jelenthet az, hogy az elmaradt olimpiai szereplést követően legalább az 1986-os világbajnokság jól sikerült. Abban, hogy odáig megtartottuk a csúcsformánkat, komoly része volt Mocsai Lajosnak, aki 1985 nyarán vette át a válogatottat a Kuvaitba távozott Kovács Lászlótól, és aki maximálisan igyekezett  megtartani a harci kedvet a válogatott valamennyi tagjánál. 

– Maga a svájci vb-döntő azóta is sokszor beszédtémát jelentett. 

– Igen. Általános volt az a vélemény, mi szerint ha mi játszhatunk előtte az olimpián, az sokat jelentett volna rutinszerzés dolgában. Talán az eredmény is másként alakul, hiszen így is csak kettővel kaptunk ki. A nálunk sokkal nagyobb nemzetközi rutinnal rendelkező jugoszlávok az adott helyzetben jobbak voltak nálunk. Mindent egybevetetve, így sem lehetek elégedetlen mindazzal, amit elértem pályafutásom során. 

– Miután Kovács Péterék 1984-ben kiharcolták a külföldi játéklehetőséget, Kenyeres Józsefnek már könnyebb dolga volt a profi szerződéskötésekkel. 

Kenyeres József és Kovács Péter (fotó: jochapress)

– Én is hamar felkötöttem az útilaput és már a vb idején Svájcban játszottam. Amikor pedig Bázelben befejeztem, a németországi Regensburg melletti Rodingban további hat esztendőt töltöttem el. Ott kezdtem el edzősködni, amihez az alapokat még a hetvenes években leraktuk. Kovács László a TF tanáraként mindannyiunkat arra biztatott, hogy akinek nincs más szakmai elkötelezettsége, az végezze el a középfokú edzői stúdiumokat, mert azzal a végzettséggel a későbbiekben biztosan tudunk majd munkát találni. Rodingban, amikor odakerültem, az egy negyedosztályú csapat volt, én pedig játékosedzőként végeztem a dolgomat. Bár Svájcból már vittem magammal német nyelvi alapokat, de mégis nagyon nehéz volt a kezdet annak ellenére, hogy az egész életem a kézilabdázásról szólt. 

– 1993-ban kitelt a hat esztendő, Ön pedig visszavonulót fújt. Milyen alaphelyzetre talált itthon a hosszú távollét után? 

– Volt egy csendes várakozás velünk kapcsolatban – Kovács Péter is egy év múlva jött haza -, én magam is kíváncsi voltam, mihez kezdek majd. Voltak érdemi beszélgetéseim a szövetség akkori vezetőivel, de végül semmi extra nem alakult. Sőt! Többen is visszaálltunk a Honvédba játszani az egykori sikercsapatból. Az időközben eléggé „lerongyolódott” NB II-es csapatban kezdtünk, Kovács László is visszajött edzőnek, feljutottunk az NB I/B-be, majd ott is a bajnoki címért játszhattunk, ám a Dunaferr már kemény diónak bizonyult. Talán az akkori mindenesünk, Füzes Gyula könnyebbült meg leginkább, mert feljutásunk esetén neki támadt volna rengeteg extra gondja és tennivalója. Mivel nem lettünk bajnokok, ő megúszta a továbbiakat, mi pedig negyven fölöttiek lévén, mindannyian abbahagytuk és szétszéledtünk. 

– Ön hol kötött ki? 

– Mivel a Honvéd kézilabda szakosztályában az utánpótlás korosztállyal tovább foglalkoztak, így én ott úgynevezett általános menedzseri tennivalókat igyekeztem ellátni. Ebbe a tevékenységbe sok minden belefért, a játékosok igazolásától a hirdetések szerzéséig. Akkoriban kezdett kialakulni az autós piac, de általánosságban igen nehéz volt pénzt szerezni. Munkámhoz rengeteg segítséget kaptam a Honvéd akkori elnökétől, Kunszt Gábortól. Később a Vasas női kézilabdázóinak is voltam az edzője, méghozzá három kollégával: Köstner Vilivel, Zsiga Gyulával és Papp Gyurival párban. Angyalföldről Vácra kerültem, ahol sikerrel dolgoztam. Ám mindent egybevetve, nem vagyok maradéktalanul elégedett azzal, amit elértem. Valószínűleg a sikeres korosztályunknak jobban kellett volna magát menedzselni, kicsit rámenősebben tenni a dolgunkat. Mi szerények voltunk, soha nem ajánlottuk magunkat, nem jelentkezgettünk be komolyabb helyekre, az évek pedig elrepültek. Annak semmiképpen nem lett volna szabad előfordulnia, hogy egy világklasszis Kovács Péternek öt, különböző szövetségi vezető kezét adta arra, hogy lehetőséget kap valamelyik válogatott élén és azután semmi nem lett az ígéretekből, miközben abszolút epizodista kollégák is lehetőséget kaptak. Kovács Péter mellőzése a magyar kézilabdázás nagy adósságai közé tartozik. 

– Ugorjunk egy nagyot: mit csinál ma Kenyeres József, aki jelenleg 71 éves és a második házasságából van két iker fia, akik tizenkét évesek? 

– A RÉV és Társa cég, elsősorban Rév András által menedzselt kézilabda csapatánál dolgozom az utánpótlás vonal szakmai igazgatójaként. Bár rengeteg, fiatal játékosunk van, de egy óriási gondunk is adott: nincs saját termünk! Az állandó vándorlásban a magukat hontalannak érző gyerekeinket könnyebben el tudják vinni a riválisok, mintha rendezett viszonyaink lennének. Az is zavaró tényező a nevelői munkánkban, hogy a szülőknek sokkal több a beleszólásuk, mint a korábbi évtizedekben. Ez a tendencia semmiképpen nem jó, de – ahogy mondani szokták – ilyen világot élünk. A szakembereknek keményebben fel kellene lépniük, de akkor meg a szülők fogják a gyereket és odébb állnak. Sajnos, ez a változás szép lassan polgárjogot nyert, az edzőknek pedig marad a kötéltánc és az örökös egyensúlyozgatás művészete. 

– Ez a munka elég elfoglaltságot ad? 

– A kézilabdában nekem soha nincs olyan helyzet, hogy elég. 2005-ben még magam is tagja voltam a korosztályos Európa-bajnok együttesnek, 2008-tól a veterán (divatosabb szóval élve: masters) válogatottnak is az edzője vagyok. Eben a kategóriában ötévenként van ugrás, akikkel elkezdtem, azok most a +55-ös korosztályban szerepelhetnek. Minden évben van Európa-bajnokság, idén Portugália, Setubal lesz a házigazda. Csapatunkban olyan, korábbi kiválóságok lépnek pályára, mint Zsemberi Tamás, Bajusz Sándor, Kertész Balázs, Pásztor István – hogy csak néhányat említsek. Az utóbbi években bővültek a lehetőségeink, amióta a horvátországi Omisban évente megrendezett Világ Kupáért is pályára lépünk, ahol egyébként már száz fölött van az induló csapatok létszáma. Ez az esemény május végén lesz és jót tesz az ottani előszezon látogatottságának. 

– Essen még néhány szó a felnőtt magyar válogatottról is! 

– Mivel hetente olykor 6-8 meccset is megnézek, s közöttük vannak az élvonalbeli összecsapások is, így van érdemi rálátásom a sportágra. Szerintem a jelenlegi válogatott keret összetétele ideálisnak mondható: vannak benne igen tehetséges fiatalok, miként a már beérett, a legjobb korban lévő játékosok is megtalálhatók. Hogy ez a kedvező alaphelyzet az eredményekben hogyan és mikor fog megmutatkozni, az számos tényező függvénye. Például rengeteget számít, az aktuális világversenye milyen sorsolást lehet kifogni? Az utóbbi néhány alkalommal erre nem lehetett különösebb kifogásunk. (Kivételt a sorsolás útján kapott, szerbek elleni világbajnoki selejtező lett, akiknél kaphattunk volna könnyebb ellenfelet is.)

   – Valami még hiányzik a kiugró sikerekhez – folytatta Kenyeres. -jo Egy érdekes téma például az lehet: hogyan játsszuk le a meccsek második félideit? Vannak olyan elemei a játékunknak, amelyekről érdemben kellene beszélni, de ez nem az én kompetenciám. Kétségtelen, hogy a magyar válogatottal kapcsolatban van egyfajta felfokozott várakozás egy kiugró eredményt remélve. Nagyon nem jó lenne, ha elmennének az évek, a várakozás meg maradna. Közben folyamatosan változik, megújul a sportág, ezt is nyomon követhetjük. Korábban volt a kimondottan magas játékosok időszaka; minden edző vágya az volt, hogy legyenek két méter fölötti emberei. Mára ez a divat alább szállt és a „százkilencvenesek” divatját éljük. Ezek a valamivel alacsonyabb kézilabdázók viszont hihetetlen sokoldalúak, szemben a korábbi idolokkal, ők tényleg mindent tudnak! És ha valakiket ki kell emelnem, azok a dánok, akik valamit nagyon megtanultak, hiszen immár sorozatban nyerik a világversenyeket! 

(.jochapress.hu / Jocha Károly)