Sütő-Nagy Zsolt
2026. május 26. kedd. 7:59
Frissítve: 2026. május 26. 8:00
A legutóbbi részben már megemlítettük az utolsó BEK-döntőt, az 1992. május 20-án a Wembleyben rendezett finálét, ahol a Barcelona hosszabbításban nyert 1-0-ra az olasz Sampdoria ellen, és ezzel a Johan Cruyff Dream Teamjeként is emlegetett együttes megszerezte a katalánok első BEK-trófeáját. Mivel a Bajnokok Ligája a BEK folytatásának tekinthető, ezért a statisztikusok ezeket az eredményeket is összeadják.
Az BEK-hez képest az alapvető változást az jelentette, hogy a hagyományos kuparendszerű lebonyolítást felváltotta a ligarendszer, és csak a csoportmérkőzéseket követően kezdődött meg az egyeneskieséses forma, amely nyomán a két legjobb a fináléba jutott. A másik fontos változás, hogy a nemzetközi porondon legeredményesebb országok már több csapatot is nevezhettek, és a létszámbővítés nyomán napjainkban egy országból akár 8 klub is szerepelhet a Bajnokok Ligájában.
Milánói iskolajáték a Barca ellen
Ha az első BL-döntő 1993-ban – amelyen az Olympique Marseille 1-0-ra legyőzte a korszak sztárcsapatát, az 1988-ban és 89-ben diadalmaskodó AC Milant – még nem is maradt örökre emlékezetes, a következő már okvetlenül a legendás mérkőzések közé emelkedett.
Az 1994. május 18-án Athénban rendezett találkozón az AC Milan tükörsimán átgázolt a két évvel korábbi, és semmit sem gyengülő Barcelonán. Az akkori milánói ikonok – van Basten, Baresi és Costacurta – nélkül felálló Milan egy óra alatt Massaro duplájával, továbbá Szavicsevics és Desailly találatával 4-0-ra kiütötte Johan Cruyff csapatát, és ezzel véget ért egy korszak Barcelonában.
Gyakorta emlegetik a legemlékezetesebb meccsek között az 1997-est is, amikor a Borussia Dortmund a jóval esélyesebbnek tartott, olasz címvédőt, a Juventust múlta felül 3-1-gyel, ám bármilyen izgalmas is volt a találkozó, aligha veheti fel a versenyt az 1999-es döntővel.
Korán ünnepeltek a németek
Amíg a BEK-döntők hőskorában szinte természetesnek számított, hogy a vezető gólt szerző csapat lesz a végén a vesztes – 1960 és 1964 között valamennyi csata így zárult –, addig 1970-től kezdve 1999-ig mindössze a már korábban említett 1987-es finálé tartogatott ilyen meglepetést, amikor a Porto a Bayern Münchent tréfálta meg.
Úgy tűnt, az 1999-es döntő sem tartogat meglepetést, Mario Basler góljával hamar előnybe került a Bayern München, amely kényelmesen őrizte 1-0-s előnyét, a német szurkolók a 90. percben már javában ünnepelték csapatukat, és az angol klasszis Lineker mondása ismét igazolódni látszott, miszerint „a foci roppant egyszerű játék, 22-en küzdenek a pályán, és mindig a németek nyernek”. Csakhogy a nagy mágus, a manchesteri menedzser, Alex Ferguson az utolsó pillanatig nem nyugodott bele a vereségbe, addig-addig cserélgetett, amíg meg nem találta a csodatevőket. A hajrára beküldött Sheringham a 91. percben egyenlített, és miközben a bajorok még sebeiket nyalogatták, talán lélekben a hosszabbításra készültek, a másik csere, Solskjaer a 93. percben a győztes gólt is megszerezte.
Azt a kupadöntőt azért sem feledhetem, mert az alkalomra nagy baráti kör gyűlt össze nálunk, és mivel a mérkőzésre döntetlent fogadtam, hát az egyenlítő találatot kitörő örömmel ünnepelte. A pillanat hevében nem is figyeltem, hogy a sokadalom miatt éppen a csillár alatt ülök, amely a heves érzelemnyilvánításom nyomán ezernyi irányba repült. A gyászos helyzeten kesergő feleségem az egyik barátom nyugtatta, mondván a nyereményből majd lesz új csillár. Ám miközben még javában sepregettem az üvegdarabokat, Solskjaer eldöntötte az összecsapást. Így aztán se csillár, se nyeremény nem lett, csak egy örökre emlékezetes három perc.
Írta a Magyar Hírlap
