
Szlovenszky Istvánt egyszerűen nem lehetett kihozni a sodrából. Tán még akkor sem, amikor nagyszerű bátyjával, a legutóbbi (utolsó?…), 1987-es világbajnok női tőrcsapat vezetőedzőjével, Lajossal hasonlították össze. A Vasas volt a mindene, a hetvenes évektől Pasaréttel közötte össze az életét – jó darabig. Korosztályos válogatottak sorát nevelte, elképesztő szorgalommal, szeretettel, angyali nyugalommal és jókedvvel, derűvel. Aztán, sok-sok siker után, azokban az időkben, amikor néhány kivételtől eltekintve – le a kalappal előttük! -, az anyagi lehetőségek miatt szinte minden valamirevaló magyar vívómester külföldre szerződött, ő sem cselekedett másként.
Portugáliában oktatta tovább a tőrt, és néhány évvel később megtörtént az, amire az egész világ felkapta a fejét. A 2000-es Európa-bajnokságon a férfi tőrcsapatversenyen Portugália-Ausztria döntőt rendeztek. Az egyik kispadon Szlovenszky István, a másikon Szlovenszky Lajos ült – nagy balhé nem tört ki az edzők között… A luzitánok nyerték az aranyat, soraikban azzal a Marco Goncalves-szel, aki most már évtizedek óta Magyarországon él, a női tőrválogatott vezetőedzője, nem mellesleg Knapek Edina férje…
Aztán a Mester hazatért, hova máshová, mint a Vasasba… No meg a válogatott mellé. A 2012-es vívó „rendszerváltás” után ő lett a férfi tőrválogatott vezetőedzője, a 2013-as budapesti vb-n például mind a négy magyar bejutott a 64-es főtáblára a fegyvernemben, ilyen azóta a „legújabb korban”, tavaly fordult elő ismét. Később a Vasasban megszűnt a tőrszakosztály, de Pasarét szeretete okán a párbajtőrt is kézbe vette, szeretettel oktatta, és dolgozott a mesterképzésben is a Testnevelési Egyetemen.
Mostanság már ritkán láttuk őt, mindig őszinte és fanyar humora hiányzott is a pástok mellől. Betegségéről hallottunk, a szomorú hírt hétfő este tudatta a család. Őszinte részvétünk, a magyar vívósport sosem feledi Szlovenszky Istvánt!